Hálaadástól Karácsonyig….Back to NY!
Kezdjük hát az elején! A Hálaadás, a karácsony és a Függetlenség napja mellett egy sorban áll az ünnepek közt az oviban, és pulyka a jele. Úgy esett hogy a 17. század derekán egy csapat brit, nevezzük öket pilgrimeknek, akik nem annyira komálták a helybéli vallást, úgy döntött hogy inkább nyakába veszi a lábát, avagy inkább hajóra száll és irány az újvilág.
Magasb eszmék vezették, ezeket a derék népeket, úgy mint szabadság, függetlenség, szabad vallásgyakorlás. Én inkább amolyan korabéli hippiknek mondanám őket, olyasfélék elődei akiket manapság a Haight Streeten látni, akik ugyan megtehetnék, hogy otthon fűtött házban vajas kenyérrel meg kakaóval ébredjenek, de mennyivel menőbb már kutyával koldulni szélben tekerni a spanglit és azért ha majd nagyon hideg van és csak az igazi hómlesz marad kinn aki mást nem is tehet, akkor azért majd hazamegyünk.
Persze liberális demokráciában mindenkinek joga van azt tenni amit szeretne, és ha a többi népek eltartják ezeket a jópofa nagyon laza arcokat akkor az helyén is van ugye. Na de azért csak kilóg a lóláb, hogy morálisan hogy is van akkor ez a nagy lazaság és mi is az, hogy csak úgy a többiek vállára vetem magam 20 évesen mint aki már jól végezte dolgát, aki felverekedte magát a koncerten az első sorba és sodortatja magát a tömeg felett?
No de ne is menjünk messzebb, egyszóval érdekes dolog ez az önjelölt hajléktalanság, meg a kéregetek ha nem is kell életforma, de a jókedély mindenek felett, és panem et circenses!
Na igen szóval a telepesek nekivágtak a szabad vallás reményében az új haza felé. A hajón sajnos sokan odavesztek és mivel a hippikhez hasonlatosan ők sem igen vágták hogy is kéne megélni, meg mi is a terv azok után hogy már ott vannak ahová indultak, ezért sokan bizony pórul jártak és az első télen elhulltak.
A kevésből még kevesebben maradtak hát, de szabadok voltak annyi szent, és találtak is jóféle szamaritánust a vidéken. No és ekkor jöttek az indiánok. Most meg fog lepődni kedves olvasó, de ezek voltak ám csak az igazi hippik. Pontosabban olyan hippik amilyenek a mai hippik de még anno a pilgrimek is lenni szerettek volna. Szabadok lazák, öntörvényűek. Abban különböztek az előbbi kettőtől, hogy pontosan tudták mi is az szabadnak lenni úgy, hogy közben tudták azt is hogy az öntörvényűben ki is az az ön, és mi is az a törvény amit érdemes megtartani, mindezt úgy tudták, hogy közben azt sem feledték el, hogy hogyan kell boldogulni. Tovább gombolyítom, ugyanis mind ezeket anélkül tudták és gyakorolták, hogy többjük lett volna, mint amire egy jóféle hippinek bármikor is szüksége lehet. Ha lett volna annak idején hátizsák tán abban hordták volna amijük van. Szóval pipáztak laza neveket ragasztottak egymásra, bandában voltak, nem kellett menni a hivatalba, nem volt két lovuk, egy a hétköznapokra egy meg a hétvégére a hétvégi házba menet, mert nem volt hétvégi ház sem, mert ugye vándoroltak, ahogyan a jóféle hippinek illenék. Ugye tud követni. Valaki követ...Harry! Hozd a kocsit!
Szóval ezek a jópofa indiánok akiket aztán az amerikaiak később alaposan lemészároltak avagy rezervátumba tettek, ahogyan ezt mind tudjuk és ha nem írtam volna le ide akkor egy űr tátongna a globális igazságosság zöldellő gyepén, ami rettentő csúf volna. Szóval megint leírta valaki amit sokan leírtak, igen igen, azokat az indiánokat akikből filmsztár lett leszámítva, az indiánok bizony pórul jártak a későbbiekben. De annak előtte megtanították a pilgrimeket kukoricát vetni meg krumplit ültetni, ami olyan jól sikerült, hogy mindkettő alapszükséglet szerte a világon, de főként azért szerencsés, mert így a telepesek a következő telet remekül átvészelték. Ezt követően leültek az indiánokkal közösen és hálát adván megvacsoráltak.
Ebből a hálaadásból aztán valamikor közel 300 évvel később lett nemzeti ünnep, és nem vagyok benne biztos, hogy a hála adásában az indiánok azaz a native american-ok érintve vannak. Érdekes, hogy a keresztény vallás, egy az egyháztól elvált, liberális, szabad vallású államban mégis milyen erősen kötődik a hatalomhoz. In God We Trust mondhatnám.
De semmiképp sem akarom kielégíteni a sztereotípiára éhes közönséget, ugyanis azért ez egy élhető ország, legalább is a két széle mindenképp. Van fogyasztóvédelem, van profi szoldáltatás, ügyfélszolgálat, az emberek barátságosak, kedvesek érdeklődők, soknemzetből valók, gyakran jóval tájékozottabbak és jobban képzettek és jobban motiváltak mint európai társaik, persze ez sem az átlag, és ha most Texasban ülnék nem ezeket a sorokat intézném a kedves olvasóhoz az bizonyos. De Alabama államból sem de tán még sok egyéb államból sem ilyen meggyőződéssel. De igaz ami igaz, van verseny szellem, van szakértelem is, helyi is meg másonnan való, van akarás aminek nem mindenkor a fajansz a vége.
Tehát hálaadáskor Dio hívott meg San José-ba az apukája házába ahol nemrégen még ő is lakott mielőtt kibérelte azt a hatalmas belvárosi lakást San Francisco belvárosában, ahol három ember a szó legszorosabb értelmében tömeg.
San José egy barátságos amerikai kisváros, zászló lengedez a házakon, a kertekben ki szökőkút, miazmás, garázsban Harley, vagy egyéb. Dio papája jópofa figura, igazi karakter csináld magad ember akiben van egy jóadak jókedv és ehhez tartozó filozofia is az élethez.
Nemrégiben fejezte be egy ház felújítását, aminek több elemét Dio tervezte, és a család akinek dolgozott, régi sebész família, meghívta őt, és ez által minket, hálaadás napi eszem iszomra a szépen felújított házba a hegy tetejére.
Mondhatnám pipi kis vityilló, annyi szent. Hozzá illő vörös kőből és vörösfenyőből épült kerti sütögetős bárpultos eszem iszom terasszal. Remek társaságban, kedves kis családi körben telt a hálaadás a teraszon, jóféle borokkal és ételekkel.
Éjjel mentünk haza, és megtapasztaltam milyen is a fűthető ágy. Azt is megtapasztaltam, hogy ha nem akarom felkelteni azt aki már alszik, és nem tudom lejjebb tekerni a fűtést az ágyban akkor inkább átok mint áldás. Így esett.
San Francisco-ban eltelt közben a félév szépen lassan, a hálaadást rögtön felváltja a karácsonyra való készülődés, a belváros megtelik, télapó vezeti a cablecar-t és fekete pénteken minden óccsó.
Munkával, tanulással esténként vacsorákkal és kiruccanásokkal telt az utolsó időszak. Mindenkinek ajánlom a Pizza Orgasmica nevű éttermet a Clement és a 9. környékén, a hely atmoszférája hektikus de oltári jó, minden nap van valami akció, keddenként a nagy és szuper nagy pizza féláron, a margarita szerdán 2,50 és a Porter Ale minden nap 3 dolcsi. A pizza földöntúli! Továbbra is ajánlom a Sacred Grounds café-t a cole és Hayes sarkán, a borboltot a Cole street-en a Haight utáni 3. sarkon, a kínai éttermet a 6. és Balboa sarkán és sok egyéb helyet amiket már említettem vagy amiket nem, vagy tán nem ismerek, de majd az olvasó megismeri őket.
A New Yorkba tartó utam Sennával kissé bonyolultan indult, olyasféle képpen ami általában azokkal esik meg akik efféle blogot írnak, de eddig még sosem velem. Tán nem írok blogot elég rég óta azért nem, de most hogy utazásról írok ennek is meg kellett esnie.
Szóval a reggel eleve mozgalamas volt, kijelentkezés a szállásról, reggeli Lucával, Pedro-val és Sennával persze, utána további lótás futás, Senna patikába, én egyetemre kijelentkezni, irodába könyvekért, azokkal a könyvtárba, aztán haza, és jön a reptéri busz. Úgy ültünk be Sennával a reptéri kisbuszba, hogy minden sínen van. Azon is volt, sínen, amin nem kellett volna lennie, mert az a sín nem oda vezetett ahol lennünk kellett volna. Oakland Airport volt a cél amiből San Francisco Airport lett mire odaértünk. Korábban is feltűnt volna ha nem bóbiskoltam volna a kisbuszban mivel előző éjjel nem sokat aludtam.
Dio-tól előző este köszöntem el, egy olyan bárban ahol a plafonról veterán motorok lógnak, 1906 és 1950 közti időszakból, Motoguzzitól, Triumph-on át a legelső legyártott Indian-ig. A bár sarkában fotelben egy kopaszkás, ősz vénember szivarral, itallal a kezében, fülén fejhallgató, előtte TV amin régi fekete-fehér klasszikust néz, nem tudom mi is volt pontosan, de valami háborús klasszis. Az öreg orra alatt amolyan kis cső fut gondolom tüdőtágulása lehet abban megy az oxigén vagy mit szokás adni. Mellette a bárpult sarkán pokrócon, kövér, három lábú macska tesped. Groteszk ugye?! Na ezek után érdekeset álmodtam az alatt a két óra alatt amit aludtam.
Szóval a rossz reptér akkor tűnt fel mikor már benn voltunk, benn a levesben. Ekkor találkoztam egy New Yorkból áttelepült taxisofőrrel, aki azt ígérte, ha nem érjük el a gépemet, elvisz New York-ig. A reptérig elég is volt, kiköhögtük a 90 dolcsit ami nem számít rettenet soknak, lévén át kellett vágni a városon, át a hídon, a másik reptérre, mindezt villám gyorsan.
A csomag… igen a csomag kissé nehéz volt, nem is az enyém, mert nekem kettő volt, hanem Sennáé, akinél volt 7 féle sampon és valami dobozokban ételféleség amit Yukinától kapott, ami ezen a ponton cseppet sem hatott meg, elajándékoztam, samponostul, és mehettünk tovább, amint legomboltam 50 dolcsit mert ennyi a bőrönd díj 2 kofferrel…idefelé kidumáltam, most nem ment. Nyakamban a törölközőm, annyival is könnyebb a bőrönd, és rohanok a reptéren kabátban pulóverben, mert New York hideg lesz.
Salt Lake city bájos hely, mind a 30 perc bájos volt amit a reptér egyik felétől a másikig megtettem. Amúgy tényleg szép hely, a levegőből mesés, a reptér tényleg barátságos.
Éjjel érkeztünk New York-ba és nem sokkal azután neki is állt havazni. Gyönyörű a város hótakaróban, nem is annyira hideg mint inkább szeles. Éjjel a belvárosban sétálni havazáskor, fel a Central Park South-ra gyönyörű volt. Imádom New York-ot. Persze ezt is sokan mondták már, de érdemes megnézni Woody Allantől a Manhattant, a bevezető mindenképp érdekes. Szóval New York gyönyörű és hangulatos, mint mindig. A minap a kedvenc helyemen az Olive Tree Café-ban ebédeltem és menthetetlenül jól éreztem magam. Aztán átsétáltam a Magnoliába a Bleekerre és ott sem csalódtam.
Ellátogattam a Macy’s-be és a Tiffanny-hoz is, pusztán a karácsonyi hangulatért. Tettünk egy sétát páran a Central Park East-en és a Park Avenue-n a napsütésben és ott sem volt okom csalódni. Este beültem egy Blue Moon-ra az Olive-ba és közben olvastam. A háttérben Chaplin film ment, az amelyikben Chaplin kutyát tesz a nadrágjába és úgy lóg be egy partira…remek. Jót mulattam, Chaplin egy zseni, de ezt sem én mondom először és nem is én vagyok ennek legnagyobb tudója, de valóban az. „Wiener Snitzel mit kartofeln und sauer krauten!!!!” Ahogyan a Diktátorban elhangzik.
Metróztam a Harlembe egyet, és nem volt ott semmi ijesztő, szóval csak bátran! Találtam kiváló pékséget a 77. és a Lexington sarkán, egyik fele pizzéria és szendvics deli, a másik kiváló pékség és nem drága. Sajttorta eperrel, forró csokival 6 dollár. A bagel olcsóbb, az csak kettő.
A havazásból hólapátolás lett reggelre, de nem bántam, jól is esett.
